2. nap, Szentpétervár – Május 31.
Másnap reggel 7 felé ébredtem a vonaton, ekkor még alig keltek fel a többiek. A mosdó szintén kultúrált, tiszta: WC és kézmosó rozsdamentes acélból. 
A budi angol, leülős. Kéztörlő, papír, folyékony szappan mind megvolt. 
A vonaton egy társaság komótosan megterítve kaviáros kenyeret reggelizett teával és vodkával.
A teához való víz a vonat végében lévő óriás „szamovárból” nyerhető. Teásbögrét a kalauztól lehet szerezni.
A vonat percre pontosan érkezett. Bár a szállásunk közel volt, de az itthoni tanácsokra hallgatva (iszonyú távolságok vannak a metróállomások között) metróval mentünk a Лебедушка mini hotelbe. Mint az utolsó nap kiderült, még sincsenek olyan távol egymástól az állomások, szép kényelmesen gyalog is meg lehetett volna tenni a távot….
Vettünk 10 darab zsetont a metróra (170 Rbl), majd egy megálló után kiszálltunk a Dosztojevszkaja-nál. Innen némi kevergés után 5 perc alatt megtaláltuk a szállodát.
A környék olyan 20-30 éve renovált, 3-4 emeletes bérházakól áll. Az egyik ilyen épület volt a szállodánk. Érdekes módon semmi nem jelezte , hogy a kis hotel itt van. A ház rácsos kapuja a belső udvarra nézett. Az udvar túlfeléről nyílt a lépcsőház.
A komor tömörvas ajtón való átjutás némi orosznyelvi kvízpróba után sikeredett: kis felirat „Lhebedushka 2. emelet”, majd egy ’60-as évekre emlékeztető zománcozott táblán számok 1-6-ig, mellette számok 8-18-ig.
Továbbá egy orosz nyelvű használati utasítás, hogy hogyan kell beszélgetésre bírni a kaputelefont. Nos, megoldottuk a rejtélyt: 10 B, és már nyílt is az ajtó. 
A lépcsőház ugyan tiszta és nemrég festett volt, de a fal összképén némileg rontott az alacsony színvonalú kivitelezés: csupa folt és hepehupa minden.
A látványt tovább „emelte”, hogy végigkövethettük az elektromos vezetékek falon kívüli rögzítéstechnikájának fejlődését az elmúlt 60 évben: vezetékes rádió (talán még Sztálin hangját is közvetítették a kábelben futó elektronok), telefon, világítás, kábel TV, kaputelefon stb….
Az elsőre kicsit megdöbbentő képek ellenére semmi para! A recepciósok kedvesek, a csunyácska belső udvartól meg az ütött-kopott, de tiszta lépcsőháztól nem kell megijedni!!
A lépcsőházból nyíltak a lakások, és a szállodánk is. Egy hosszú folyosóra léptünk, ahonnan jobbra-balra a szobák. Elöl balkézre egy kis recepciós pult, hátul jobbra elkanyarodva meg a közös konyha. Mivel korán érkeztünk, így a szobába még nem mehettünk be, de a csomagjainkat letehettük. Nos, akkor irány a város!
Amatőr módon metróval mentünk be a Gosztyinij Dom állomásig, amit így 15 perc alatt 1 átszállással sikerült megközelíteni, szemben a gyalog szintén 10-15 percnyi sétával.
Az egyik metróvonalon érdekes módon a sínek előtt ajtók voltak, amik csak akkor nyíltak ki, ha a metró megérkezett. A szerelvény úgy állt meg, hogy a metró ajtói pont az épület ajtói mögött legyenek.
Az útikönyvben azt olvastuk, hogy a Gosztyinij Dom, a kereskedők háza, az amolyan bevásárlóközpont és mindent lehet benne kapni. Gondoltuk, akkor valami kajáldát is találunk. Tekeregtünk a környéken vagy egy negyedórát, mert csak 10-kor nyitott ki. 
Az áruház kívül egy hatalmas utcatömböt képez, két szinten körbe-körbe sok-sok kisebb-nagyobb bolt.
Megtaláltuk a büfét, ami akkor nyitott. Mikróval „felújított” előző napi péksüteményt kaptunk a moszkvai kajáldán már bevált műanyag tányérra. Mindehhez műanyagpoharas, instant porból készült teát szervíroztak.
A nem túl sikeres reggeli után kimentünk a Nyevszkijre, és a Néva felé vettük az irányt, úgy, ahogyan az útikönyvünk javasolta. 
A séta alatt jobbára csak épületeket bámultunk, de bementünk pl. a Szent Katalin Katolikus Templomba, amit nemrég hoztak helyre, meghagyva egy kis falrészt mementóként, jelezve, hogy mennyire hagyták lepusztulni az épületet. 
Továbbmenve, a „varrógépes” Singer által építtetett könyvesház, a „Dom Knyigi” esett utunkba az óriási glóbuszával a tetején. 
Túloldalt a Kazanyi Székesegyház, előtte egy zárt park, meg néhány turistát lejmoló, XVIII. századbéli ruhákba öltözött fiatal, akik némi zsebpénz (100 Rbl) ellenében lefényképezkedtek velünk. 
Lesétáltunk a Mojka csatornáig, majd elindultunk vissza a szállodához, hogy egy kicsit rendbetegyük magunkat a hosszú vonatozás után. Út közben kiszúrt minket egy zsebtolvaj. Óriási képeslapokat, mint a kártyákat szétterítve maga elé tartotta, és miközben próbálta ránktukmálni a szuvenírt, a képektől takart másik kezével az övtáskánkban akart matatni. Zsuzsinak a cipzárját ugyan elhúzta, de már tovább nem jutott, nekem meg a római cigányasszony madonna esete rémlett fel (ott kisgyerek ült az egyik karján, a másikkal meg „dolgozott”), így egyik kezem az övtáskámra, a másikkal meg az ember kezét eltolva megúsztuk a dolgot.
Visszametróztunk a szállodához, de előtte még bementünk a Kuznyecsnyij piacra. Szépen, rendezetten, kifényesítve árulták a zömmel a volt Szovjetunióbéli tagköztársaságból származó árusok az otthonról hozott portékáikat. Kezdő turista módjára az első árushoz odamentünk (árak sehol nem voltak kitéve) és kértünk egy kiló cseresznyét. Meg is kóstolhattuk: kis pohárban víz volt, abban meglögybölte, és tesztelhettünk. Rábeszélt még, hogy vegyünk kajszibarackot meg epret is, de ez utóbbiról lemondtunk. Majd jött a „Szkolko sztoit?” kérdésünk. Na, erre áthívott a gyümölcsös stand biznisz oldalába, ahol elővette az univerzális turista kommunikátort: 1 kiló cseresznye és egy fél kiló barack árával összekapcsolta a számológépébe beütött 800-as számot. Ja, és mindezt Rubelben, ami forintra átszámítva több mint 5000 Ft.-t tett ki. Ezután elkezdődött az alkudozás, ahol hivatkozási alapként a messzi Szamarkand és a drága légifuvar, másik oldalról a pénztárcánk véges tartalma szolgált. Első lépésként 200, válaszként 700 volt az ajánlat, majd megemeltük 300-ra, végül belement, de a barackot kivette a portfoliójából. Így kb. 2000 Ft-ért sikerült venni egy kg cseresznyét, ami még így is nagy hasznot hozott az árusnak, legalább 100 rubelnyi extraprofittal, mert másnap egy utcai árusnál 200-ért láttuk a cserit. 
Visszatérve a szállásra a bejutás már profin ment, a szobánk készen állt. A recepció melletti 1-es szobát kaptuk. Az „otthonunk” viszonylag nagy volt, jobbra egy franciaágy, balra dohányzóasztal 2 fotellel, szemben az ablak, és a fali konzolra tett kis TV. A jobb oldali falrészből leválasztva lett kialakítva a zuhanyzós fürdőszoba. Az egész szállodát 1-2 éve alakíthatták ki, a korábbi egyedi lakásokat összenyitották-elválasztották, a szobákhoz mosdót tettek. Ami a kivitelezés, vagy az oda nem figyelés rovására volt írható, a fából készült dolgok (padló, szegőléc, ágykeret) nem voltak lelakkozva, és a rárakódó kosz már itt-ott kezdte magát beleinni a fába. Míg ha ezeket lelakkozták volna, még mindig újszerűnek hatnának.
Megmosakodtunk, ami épp ránkfért, mert fürdőszobát utoljára vagy 30 órája itthon láttunk.
Kipakoltunk, majd ismét nekivágtunk a városnak. Megint az egy átszállásos technikával mentünk a Gosztinij Domhoz. A Nyevszkijen ismét a Néva felé haladtunk, és az útikönyvben ajánlott Sztroganoff Palota belső udvarában lévő 5 USD-s svédasztalos kajáldát próbáltuk megkeresni. 
Pechünkre valami rendezvény miatt be voltak zárva, így az egyik kis mellékutcában lévő Tyeromok étteremlánc „talponállós” kis kioszkjában ebédeltünk óriás palacsintát, szintén a könyv ajánlása alapján. A palacsintánál itt nem kifejezetten édességre, hanem sós tésztaalapra kell gondolni, és ebbe lehet kérni mindenféle tölteléket: sajtosat, sonkásat, lazacosat és még vagy 50 féle verziót. Azért néhány édes töltelékes variáció is kapható volt. A nyelvi nehézségeket könnyítendő, angol feliratok is voltak, meg néhány kajáról jó nagy képek. Így valahogy megértettük, hogy miket lehet enni, és megérttettük, hogy mit szeretnénk kérni. 20 év után megpróbáltam Kvaszt inni, de semmivel sem ízlett jobban most, mint amikor Ulanbatorban egy lajtoskocsiból mérték ki az utcán. Itt is frissen „csapolták”, de egy fél lityis palackba. Fel is címkézték, csavaros kupakot tettek rá, hogy ha nem tudom meginni (így is történt), akkor kényelmesen bóklászhatok az utcán tovább, a turisták egyik jellegzetes ismérvét megjelenésemben hordozva: ember, kezében üditős palackkal. Ez utóbbi kritérium teljesítésétől elzárkóztunk, mert a palackot félig teli állapotában a talponálló asztal alatti kukába helyeztem.
Miközben állva falatoztunk, iszonyú bátor verebek jöttek hozzánk, és kézből ettek, ha adtunk nekik: leszálltak a kis kerek asztal szélére, majd amikor látták, hogy egy kéz nyúl feléjük, odaugráltak és elvették a kaját. Ha nem mutattunk hajlandóságot, gyorsan elszálltak. Kíváncsiságuk csak addig terjedt, hogy még éppen nem voltak zavaróak.
Tele hassal tovább sétáltunk a Néva felé. Útközben megafonos kikiáltóemberek invitálnak mindenféle turistaútra, hajókirándulásra. Igazából nem jöttünk rá, hogy ha odamegyünk egy ilyen „hangoskodóhoz”, akkor az ad-e valamilyen kedvezményt nekünk, vagy netán egy őt igazoló kuponnal megváltva a sétahajókázás jegyet, az „ügynök” neve mellé kerül egy piros pont, mindenesetre a Mojkán beültünk egy hajóba (400 Rfbl/fő). Szerencsére nem voltak sokan, kint a fedélzeten le tudtunk ülni, és hallgathattuk végig az idegenvezetést. Oroszul :( 
Egy dolgot megértettünk: minden 3. mondatban Puskinról volt szó, ebből leszűrtük, hogy nagyon népszerű pasi lehetett. A kirándulás kb. egy óra hosszáig tartott, a Mojkáról kimentünk a Névára, majd a folyón felfelé haladva bejöttünk a Nyári kertnél a csatornákhoz. 
Bóklásztunk össze-vissza, egészen fel az Anyicskov hídig, majd vissza. Igazán kár, hogy a partmenti épületekről mesélteket nem értettük, mert sokkal több emlék maradt volna a fejünkben….. Lehet, hogy érdemes lenne az idegenvezetés hangját rögzíteni, aztán ha valaki itthon lefordítaná, és közkinccsé tenné, esetleg egy kis térképpel jelölve, az sokat segíthetne.
A hajókázás után a Palota térre mentünk. A tér alsó félkörívét a Vezérkari épület alkotja. 
Középen áll a Sándor cár emlékoszlop, északi részén a Téli palota/Ermitázs fekszik.
Az óriási téren épp görkorisok vonultak fel. Fél órán keresztül csak jöttek, jöttek a tér felső végéről, de a hatalmas területen teljesen eloszlottak. Az egyik „felvonulóval” futó-, pontosabban gurulókalandba is kerültem: miközben „görgött”, SMS-t írt a mobilján, és nem volt felkészülve arra, hogy esetleg valaki előtte állhat. Mármint én. A találkozónk tragikus végkifejletét megelőzendő, bal kezemmel megtartottam, így nem esett el.
Az Ermitázs kincseit kihagytuk, ha több időnk lett volna, vagy bejön egy esős nap, bizonyára megpróbáltunk volna megnézni egy kis szeletet a többmilliós kiállítási anyagból.
Tovább sétáltunk a napközben már többször megpillantott Véren Megváltó Templomához. Kívülről fantasztikus, az oroszórákon sokszor szóba került moszkvai Hram Vaszilij Blazsennij-hez hasonló, 5 hagymakupolás épület belülről is pazar. 
Amolyan oroszos módon, ki tudja milyen áron, de megcsinálták ezt a templomot. Belül a falak minden, de tényleg minden egyes négyzetcentimétere mozaikból van kirakva. Hasonlóan a többi templomhoz, itt a falfelületet „tapétaszerűen” képek borítják, „csak” ezek a képek mind mozaikból állnak. 
Mivel templomi belépőt nem illik szedni, így az épületet kinevezték múzeumnak, így már elkérhetnek érte 300 Rbl/fő belépti díjat, meg további 50 Rubelt a fotózásért. Megéri!
Maga a jegyértékesítés érdekes, mert ez épület előtt van egy bódé, ahová angolul és oroszul ki van írva, hogy jegyek itt kaphatók, ugyanakkor, amikor sorra kerültünk, közölték, hogy a külföldiek bent vehetnek jegyet. Utólag megtudtam, hogy a nevezetességeknél jól láthatóan csak a külföldieknek szóló drágább díjakat írják ki oroszul és néhol angolul, így az idelátogató idegenek nem morognak, hogy miért nyúlják őket le ennyire. A hazaiak meg tudják, hogy ők olcsóbban kapják: így mindenki boldogan perkálja ki a belépti díjakat.
A székesegyház mellett a Sándor kert gyönyörű parkját díszes kovácsoltvas kerítés veszi körül. A parkba nem tudtunk bejutni, mert pont valami kertészeti kiállítást tartottak, és rengetegen álltak sorba, nem kevésbé rengeteg pénzbe kerülő belépőkért, így kihagytuk. 
Tovább bóklásztunk a Művészetek parkjában, megnéztük Gorkij szobrát, majd kimentünk a Névával párhuzamosan futó Admiralitás rakpartra. Elhaladtunk a tengerészeti akadémia épülete, az Admiralitás mellett. Az épület közepén a Péter-Pál Székesegyházhoz hasonlóan magasra nyúló, vékony aranyozott torony mered az ég felé. Itt állt korábban Pétervár legkorábban megépített épülete, egy hajógyártó műhely. 
Kissé lejjebb Pétervár egyik jelképe, a bronz lovas szobor áll: II. Katalin cárnő emeltette a várost alapító I. Péternek.
A szobortól átjöttünk a Dekabristák terét alkotó parkon és az Izsák Székesegyházhoz értünk. A szentély kupolájának kialakítása hasonlít a mi budapesti bazilikánkéhoz: itt az épület tetején 24 hatalmas oszlop tartja a félgömb formájú kupolát. A templom belsejébe már nem tudtunk bemenni, mert zárva volt (300 Rbl l), a toronyba felmehettünk volna (szintén 300 Rbl), de egyrészt elég hosszú sor állt, másrészt a lábaink már romokban voltak a sok sétától (10 órája gyalogoltunk már), továbbá onnan fentről még alig ismertünk volna fel néhány épületet, lévén kirándulásunk elején tartunk. Úgy gondoltuk, hogy maradandóbb lesz majd az élmény, ha majd utolsó nap, miután már láttunk sok szépet, felmegyünk és rácsodálkozunk a városra. Ez volt a terv és az ideológia, de aztán végül nem jöttünk vissza később.
A székesegyház előtti Izsák parkban leültünk egy padra és kb. fél órát regenerálódtunk. Kellemesen sütött a nap, a gondozott környezet, és nem kevésbé az a tudat, hogy a hátunk mögött lévő Astoria szállóból olyan hírességek is feltűnhettek itt, mint maga Bush elnök, vagy Michael Jackson, némi felüdülést adtak :)
E kis pihenés után, sajgó lábakkal megkerestük a közelben azt a 300 Rubeles „Parkovka” éttermet, aminek a reklámcéduláját még valamikor kora délután nyomták a kezünkbe. A szórólap tanúsága szerint ennyi pénzért 1 órán keresztül eszel a svédasztalos ételekből annyit, ami beléd fér, és sörből, borból, vagy üdítőből is korlátlanul ihatsz. 
A dolog nagyon rendben volt jól laktunk, majd a tele hastól, és az egész napi sétától elálmosodva hazaindultunk. Kb. ¾ 10-re értünk haza, a Nap csak akkor kezdett lemenni, még jócskán fent volt a narancssárga tallér a kései időpont ellenére. 
