3. nap, Szentpétervár – június 1.
Erre a napra a Néva túloldalát céloztuk meg. Metróval elmentünk a Gorkij állomásig, ahonnan kilépve valami nagy népünnepélybe csöppentünk. Katonazenekar, pomponos lányok, sokaság, sátrak mindenféle finomságokkal.
Kiderült,hogy az „Édesség Napját” tartották. Beöltözött állatfigurák, sétáló kindertojás, gólyalábas bohócok hozták ámulatba a rendezvény célközönségét, a gyerekeket. A nagyszínpadon ízes oroszsággal köszöntötték a tömeget, lelkesítő „urráááááá”-kat kiabáltak, konfettiket lődöztek. Jó nagy volt a felhajtás.
A tömegből kikecmeregve elindultunk a Nagy mecset kék majolikacserepekkel borított épülete felé. Ennek a templomnak a léte is jelzi, hogy Pétervár tengeri kereskedelme révén sok nemzet sokhitű nációit vonzotta. A mecsetbe nem tudtunk bejutni, többször is próbálkoztunk, de még az idetartó, a szent helyre belépés előtt fejkendőt kötő helyiek számára is ismeretlen okok miatt zárva volt a szentély.
Tovább haladva a parkon keresztül találtunk egy komor, fekete vasból készült emlékművel, ami az Orosz-Japán háborúban önmagukat elsüllyesztő tengeralattjáró katonái előtt tisztelgett.
Elmentünk a Ksesinszkaja Villa előtt. A névadó balettáncos hölgy a 17-es forradalom után kivégzett II. Miklós cár szeretője volt. A hosszú életű táncosnő (1971-ben hunyt el) az uralkodótól kapta ezt a 35 szobás villát, melynek erkélyéről 1917-ben Lenin többször is beszédet mondott.
A parkot a Kamennoosztrovszkij sugárút zárja le, majd innen lehet a János hídon, majd a János kaput követően a Péter kapun át bejutni a Péter-Pál erődbe.
Az erődítmény stratégiai kihasználtsága elhanyagolható volt, igazából a falai mögül kinéző ágyúkat nem is használták a város védelmére. Militáris szerepe jobbára csak a falak mögötti börtönöknek volt.
Találomra megvettük a belépőket. Az egyszerűség kedvéért kombinált jegyet vettünk (230 Rbl), de igazából nem használtuk ki, szinte csak a Péter-Pál Székesegyházban voltunk.
A bejárattól nem mesze a helyiek nemrég divatba jött szokása szerint egy 2001-ben a városnak ajándékozott I. Péter szobor ülébe ült Zsuzsi, majd lefényképeztem.
A Péter-Pál Székesegyház jellegzetesen magas és keskeny tornya Pétervár egyik legmagasabb épülete. Péter kívánságára magasabbnak kellett lennie, mint a moszkvai Kremlben lévő Nagy Iván harangtoronynak. Így 122,5 m magasságúra húzták fel a vékony, tűszerű, aranyozott tornyú templomot.
A Péter-Pál Székesegyház belső kialakítása a Véren Megváltó Templomhoz hasonlatos. Sok közepes méretű, a szenteket és a hit ismerőinek érdekes jeleneteket ábrázoló képekkel vannak tele az épület oldalfalai és mennyezete. Az útikönyv szerint az épület kupoláját uráli márványoszlopok tartják, de a márványfelület helyett mi márvány utánzatú festést találtunk :(
A templomban 24 sír van, itt temették el I. Pétert is.
Egy külön kis kápolnában találhatók az 1918-ban kivégzett, majd 1998 újratemetett II. Miklós és hozzátartozóinak földi maradványai.
Bementünk még a Pétervár történetét bemutató múzeumba is, de mivel nem igazán értettük az orosz feliratokat, így csak átrohantunk rajta.
Felmentünk az erőd falán kialakított sétányra, néztük a Névát és a tegnapi sétánk után már felismertünk néhány épületet a túloldalról.
Visszamentünk a Gorkij metróállomással szemben lévő, délelőtt már a mosdó tisztaságára jól vizsgázott „Kartoska” gyorsétteremhez, aminek nevében is hordozott jellegzetességeit, a különböző burgonya alapú kajákat lehetett fogyasztani. Egy alufóliában egészben megsütött krumplit kicsit szétnyomnak, tesznek rá vajat és 3-féle feltét közül lehet választani (salátás, zöldséges vagy húsos), amiket még a tetejére tesznek, mint egy gombóc fagyit.
Elég nagy tömeg volt, az eladó meg pörgött össze-vissza. Amikor sorra kerültünk, az étlapról és a képekről nyert információk alapján kértük a kaját. Gondolom, valami nem volt egyértelmű, de ahelyett, hogy próbálta volna magát megértetni, a kitett ételfotók alapján kommunikálni velünk, csak pofákat vágott, és beszélt oroszul, mint a vízfolyás. Marhára nem érdekelte, hogy megértjük-e vagy nem, aztán végül adott valamit, amit ő gondolt. Persze, hogy a Zsuzsinak szánt krumpliba a húsos feltétet tette. Na mindegy, elegem lett az egészből, én magamnak nem kértem semmit. Helyette az étterem melletti talponállós Tyeromokban ettem.
Kaja után elsétáltunk I. Péter kis házáig. Már zártak be, de a biztonsági őr még külön beengedett minket, így helyreállt a lelkemben az orosz vendégszeretet képzeletbeli mérlegének nyelve.
A néhány szobás egyszerű faház tulajdonképpen egy „művezetői” felvonulási épület volt egyszerűen berendezve.
A város építésének kezdetén ebben lakott az uralkodó, majd amikor már elkészült a Téli Palota egy része, illetve a Nyári Lak, átköltözött oda. A házikóra már az 1700-as évek közepétől vigyáztak, őrizték I. Péter emlékét. Először ideiglenes, majd többszöri átépítés után egy végleges kőépületet építettek a ház fölé, így már jó régóta szolgál múzeumként.
A kis ház után átsétáltunk egy parkon, és a Kadét Iskola előtt búcsúzkodó tini párocskák mellett megpillantottuk az Aurorát.
Pechünkre már nem lehetett felmenni, mert csak délután 4-ig(!) látogatható. Igazából nem értettük, hogy miért kell ennyire korán bezárni a látványosságokat, mert egyrészt éjfélig még világos van, másrészt – főként orosz turistákból – iszonyú sokan vannak. Előző nap az Izsák Székesegyháznál tapasztaltuk ezt a korai bezárást, most meg itt….. Így jobb híján csak kívülről csináltunk néhány fényképet magunkról, háttérben a cirkálóval. A hadihajó egyes vélemények szerint nem is adhatott jelet a Téli palota ostromának kezdetére, mert javításon volt valami hajódokkban……
Mivel már 6 órája talpaltuk a várost, gondoltuk visszamegyünk a hotelunkba egy kicsit pihenni. Még reggel kinéztünk egy villamost, ami a szállásunk mellől indul, és az Aurora környékén bóklászik, de azt a járatszámút nem találtuk, pedig a sínek mentén mentünk két megállót is. Vélhetően a 4 éves térképünk óta megszüntették a járatot. A villamossal a metróval való közlekedés vakond-effektusát akartuk elkerülni, illetve transzportációs sokkturizmusként is érdekelt volna a dolog, mert iszonyatosan lepukkant szerelvények zötyögtek, csikorogtak mellettünk. Mivel a járatok nagyon ritkán közlekedtek (20-25 perc), a megállók meg jó messze voltak egymástól, na meg normális térképünk sem volt, ezért végül is nem kockáztattunk meg egy ismeretlen járatra való felszállást, inkább hazametróztunk.
A szállásunk utcai kapuját az eddigiektől eltérően már kora este zárva találtuk. Volt rajta 10 nyomógomb, ami nyilván valami számzárkódos nyitószerkezet lehetett. Szerencsénkre pont ott bóklászott egy lakó, aki megnyomkodta a gombokat, és elárulta a kódot (156). Felmentünk, lerogytunk, majd kb. este 7 körül újra felkerekedtünk sétálni.
Időközben egy futózápor frissítette fel a levegőt. Először megkerestük a Corvin filmpalotára hasonlító Auróra mozit.
Itt Orsi lányunknak lefényképeztük az Indiana Jones orosz nyelvű plakátját, ami kétség kívül viccesen hatott a fonetikusan átírt cirill betűivel.
A Nyevszkijen lesétáltunk a szokásos 300 Rubeles svédasztalos étteremig. A vacsi után elindultunk a Palota hídon át a nyílhegy formájú –innen a neve - „Sztrelka” (nyilacska) sziget felé. A hídról jól lehetett látni a folyón lévő szökőkutat, de mire közel értünk hozzá, abbamaradt a műsor. 11 után már kezdett szürkülni, ezért visszafordultunk.
Amatőr módon az utolsó metróhoz próbáltuk igazítani a programunkat, így lemaradtunk a kivilágított Pétervári sétáról. Ráadásul azt hittem, hogy a közvilágítással valami baj van, mert bár erősen kezdett szürkülni, csak néhány perccel éjfél előtt kapcsolták fel. És azért sötétben nem lett volna nagy kedvem bóklászni az utcákon. Így hazametróztunk.
A kapu ismételten zárva volt, de a biztos tudás birtokában megnyomkodtam a 1 5 6 gombokat, és semmi. Mégegyszer, mégegyszer, semmi. Vész esetére el volt tárolva a mobilomban a szálloda telefonszáma, és felhívtam őket. A recepciós már alhatott, úgy ébresztettem fel. Ékes orosz nyelvtudásommal ecseteltem a problémát, majd jött a bűvös varázsszó. „Vmésztye”, azaz egyszerre kell lenyomni a gombokat. Így már sikeresen bejutottunk. Érdekes, hogy egy hasonló „kapu sztorink” volt Londonban is, ott is „telefonos segítséget” kértünk. Ami az én angol, de még inkább orosz nyelvtudásom színvonala mellett igazán nagy kihívás volt :)
